Legelső sünink Gombóc, blogunk (és szülei) névadója, vasárnap délután saját döntése szerint (és Sünipapa gondatlan sétáltatása miatt) visszaköltözött szülőhelyére.

Most már biztosan meglátogatta a régről ismerős helyeket és igazi vadászmezőkön csatangol napfelkeltéig. Reméljük csillapíthatatlan kíváncsisága megmarad, minden éjjel izgalmas kalandok várják és minél előbb találkozik egy tündéri sünilánnyal, akivel egész télen egy ágyban lehet.

Köszönjük Gombócnak, hogy megosztotta velünk eddig életét annyi és annyi örömet adva, amit nem is tudtunk viszonozni neki se mozgó se készétellel. A közös emlékek mindhármunkban éljenek mindig oly frissen és élesen, hogy mosolyt csaljon az elmékező arcára.

Mindig friss sünitáppal várjuk csavargások között rövid látogatásait, titkon remélve, hogy tavasszal már sok pici Gombóckával együtt köszönt minket.

Végül a búcsú fájdalma mellett erőt merítek SüniMama kedvenc idézetéből

Az út örökké megy tovább,
Szirtek fölött és fák alatt,
Nap nem járta barlangon át,
Fürge folyók mentén halad,
Halad havon, mit tél szitált,
Virágok közt a nyári réten,
Pázsiton át és kövön át,
Hold sütötte hegyek tövében.

Az út örökké megy tovább,
Felhők alatt és hold alatt,
De bármily messze tért, a láb
Végül hazafelé halad.
S a szem, mely lángot és csatát
Látott kőtermek mélyiben,
A régi, ismert mezőkön át
Füvön, fán, dombon elpihen.

(J.R.R. Tolkien – A babó)